∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞

 

 

 

Isteni csoda - a patikában

 

Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott egy persely malacot. Kiöntötte a padlóra a malacban lévő érméket és gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket a malacba, és kisurrant a hátsó ajtón.

 

 

 

A hat háztömbnyire lévő patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de a patikus éppen nagyon el volt foglalva.

Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a lábát a padlón. Semmi.

Megköszörülte a torkát úgy, hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit
csak lehet. Ez sem volt sikeres. Végül elővett egy érmét és megkocogtatta a pult üvegét. Ez használt!

- És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus érezhetően bosszús hangon.
- Éppen a testvéremmel beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam - tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a kérdésére.

- Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni veled - mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús hangon. - Az öcsém nagyon beteg és egy csodát szeretnék venni neki.

- Tessék? - fordult hozzá a patikus.

- A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében, és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül egy csoda?

- Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem tudok neked segíteni - felelte a patikus, kissé megenyhült tónusban.

- Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha nem lenne elég, kipótolom. Csak mondd meg mibe kerül.

A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett, jólöltözött férfi volt.Lehajolt a kislányhoz és megkérdezte: - Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek szüksége?

- Azt nem tudom - válaszolt Tess könnyes szemmel - csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt mondta, hogy valami operációra volna szüksége. De Apu nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én pénzemet.

- Mennyi pénzed van? - kérdezte a chicago-i férfi.

- Egy dollár és tizenegy cent - felelte Tess alig hallhatóan - Ez az összes, ami van, de tudok többet is szerezni, ha kell.

- Nahát, milyen csodálatos véletlen! - mosolygott a férfi - Egy dollár
és tizenegy cent - éppen az a pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az
ára.

 

Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a kislányt: - Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.

A jólöltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt, sebészorvos, aki az idegsebészetre specializálódott. Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen, egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett. - Ez a műtét egy igazi csoda volt - suttogta Anya - vajon mennyibe került volna?

Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a csoda: egy dollárba és tizenegy centbe. No és egy gyermek töretlen hitébe. Egy csoda nem a természet törvényeitől függ, hanem magasabb törvények működésétől.

 

∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞

 

"Egy nap a paraszt szamara beesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni, nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette mi történik és először rémisztően üvöltött. Aztán mindenki csodálatára megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet, és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!
Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést.
Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg!
Rázd meg magad és lépj egyet feljebb!"

 

∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞

 

Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizű, hatalmas folyó fenekén különös
lények éltek.
A folyó csendesen hömpölygött mindannyijuk - fiatalok és öregek, gazdagok és
szegények, jók és gonoszok - fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a
víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte.
A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba
meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró
áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától.
Végül azonban az egyik lény így szólt:

 

"Elegem van már ebből a
kapaszkodásból. Bár a saját szememmel nem tudok meggyőződni róla, de bízom
benne, hogy a folyó tudja, hová folyik. Hagyom hát, hadd sodorjon magával az
áramlás, és vigyen, ahová akar. Ha továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az
unalomba."

 

A többi lény kinevette, és azt mondták:

 

"Te bolond! Engedd csak el magad, és
az áramlás, amelyet oly nagyra tartasz, majd jól megforgat, odavág és úgy
szétmorzsol a köveken, hogy abba hamarabb belehalsz, mint az unalomba!"

 

De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe addig
kapaszkodott, mire valóban rögtön forogni, bukdácsolni kezdett, és az
áramlás a kövekhez vagdalta.
Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra, az áramlás így egy idő
múlva felemelte a folyómeder fenekéről, és többé már nem ütődött, zúzódott.
Azok a lények pedig, akik a folyó alján éltek tovább, és nem ismerték a
sodródót, így kiáltottak fel:

 

"Lássatok csodát! Ugyanolyan lény, mint mi
vagyunk, de ő repül! Íme a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat
megváltson!"

 

És a sodródó így szólott:

 

"Dehogy vagyok én Messiás, vagy akkor ti is azok
vagytok. A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy
szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe
kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland."

 

De ők csak egyre azt kiáltozták:

 

"Megváltó",

 

és továbbra is görcsösen
kapaszkodtak a kövekbe, és a következő pillanatban a sodródó eltűnt a szemük
elől, ők pedig ott maradtak, és legendákat találtak ki maguknak holmi
Megváltóról.

 

"Saját választásotok szerint tartózkodtok most egy magatok teremtette
világban. Ami szívetek vágya, az válik valóra, és amilyenekké lenni
törekedtek, olyanokká lesztek."

 

∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞

 

-Mondd, átlehet festeni a világot? -kérdezte öreg barátját a gyémántszárnyú kicsi tündér.

-Megint micsoda ötleteid vannak??? Átfesteni a világot! Miért kellene átfesteni? Az ég kéken szép, a fű zölden, a nap meg aranysárgán.

-Az igaz -babrálta szoknyácskája szélét a kistündér és nagy, szomorú szemeivel az erdő sűrűjébe nézett. -Megmagyarázom: ha a sötét nem lenne fekete, hanem fehér, akkor nem is lenne sötét. Ha a bánat nem lenne mély barna, hanem gyönyörű rózsaszín, akkor már nem is lenne bánat. Ha a szerelem nem változtatná a színét, hanem állandó gyémántszín maradna ,akkor örökre szép lenne. Ha minden élő szíve meleg narancsra váltana, nem lenne gonoszság a földön...

-Ez badarság-morgott a bajusza alatt a vén fa, nagyot sóhajtva. Minden élő kezében ott az ecset és a paletta. Ha sutba dobja, az élet egyhangú szürke marad. Tudod kistündérem, ha a barna magányt nem festi át senki magának, akkor bizony a magány, magány marad. Ha a szíve haragos zöld, vagy éppen fekete és azt fogadja el, akkor bizony úgy is él. Időnként persze belefest egyik a másik életébe...talán sikerül is megváltoztatni a színeket, de igazán mindenkinek a saját ecsetét és palettáját kell elővenni a változáshoz. Ettől olyan sokszínű a világ, ettől más és más minden élet

 

∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞

 

-Két tűzoltó bemegy az erdőbe, hogy eloltsanak egy kisebb tüzet. Amikor végeztek, odamennek egy kis patakhoz. Egyiküknek csupa korom az arca, a másik viszont makulátlanul tiszta... Melyikük fogja megmosni az arcát?

 

-Ez egy hülye kérdés: nyilván az, amelyiknek csupa korom az arca.

 

-Tévedsz: a kormos arcú ránéz a társára, és azt gondolja, hogy ő is olyan, mint a másik. És fordítva: az, akinek tiszta az arca, látja, hogy a társa csupa korom, és azt mondja magában: biztosan én is ilyen piszkos vagyok, meg kell mosakodnom.

 

-Mit akarsz ezzel mondani?

 

- Azt akarom mondani, hogy a kórházban megértettem, hogy mindig önmagamat kerestem a nőkben, akiket szerettem.
Ránéztem tiszta, szép arcukra, és magamat láttam tükröződni bennük.
De ők is rám néztek, és látták, hogy kormos az arcom, és bármilyen okosak és magabiztosak voltak, ők is magukat látták tükröződni bennem, és rosszabbnak hitték magukat, mint amilyenek."
(Paulo Coelho )

 

∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞

 

Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más. Igy a Szeretet is. Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet. Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott. A Gazdagság egy luxushajón úszott el a szeretet mellett. Ö megkérdezte:

 

-Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?

 

-Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!

 

Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:

 

-Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?

 

-Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! -válaszolt a Büszkeség, -itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!

 

Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:

 

-Bánat, kérlek, vigyél el magaddal!

 

-Oh, Szeretet-mondta a Bánat -Én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!

 

A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellet, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta a szeretet kérését. Hirtelen megszólalt egy hang:

 

-Gyere Szeretet, én elviszlek!

 

Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt, hogy elfelejtette megkérdezni az öreg nevét. A Szeretet úgy érezte, sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a Tudást:

 

-Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?

 

-Az IDÖ volt, mondta a Tudás.

 

-Az IDÖ? -kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDÖ?

 

A Tudás válaszolt:

 

"Mert csak az IDÖ érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET!"

 

∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞

 

Egy filozófia professzor előadása: Egy befőttes üveget feltöltött kb. 5 cm átmérőjű kövekkel, majd rákérdezett, hogy tele van-e az üveg?

 

„Igen.” - volt a válasz.

 

Ezután elővett egy dobozt, tele apró kavicsokkal, és elkezdte beleszórni azokat az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van. Ezután elővett egy dobozt tele homokkal, és beletöltötte az üvegbe. A homok természetesen minden kis rést kitöltött.
A prof így szólt:

 

„Vegyétek észre, hogy ez a ti életetek. A kövek a fontos dolgok (a családod, a partnered, az egészséged). Ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna. A kavicsok azok, amik még számítanak, mint a barátok, a munkád. A homok az összes többi: az apróságok. Ha a homokot töltöd be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek.”

 

Ugyanez történik az életeddel.

 

Ha minden idődet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amik igazán fontosak a boldogságod érdekében. Először a kövekre figyelj, amik igazán számítanak. A többi csak homok.

 

∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞

 

Valódi tudás vagy illúzió?

 

Egy kislány izgatottan hívta a nővérét és csillogó tekintettel azt mondta neki:

 

” Nézd csak mit tudok - és mélyen beszívta a levegőt.
 Ki is tudom fújni- és hangosan kifújta a levegőt.”

 

A nővére csak nézte és nem értette, hogy mi ebben a különleges. Számára ez természetes. Szóra sem érdemes.

 

Sokszor érzem ezt, amikor önjelölt "tanítók" próbálják megtanítani nekem azt, ami számomra olyan, mint a levegő vétel. Látom, hogy mindenkinek lépten nyomon beszéli mindazt, amiről azt gondolja, hogy tudja, míg mások nem beszélnek, hanem megélik mindazt, amiről a másik azt gondolja, hogy tudja.
Egyre több az ön jelölt "mester". Az igazi mester tudja, hogy mindenki "csak" önmaga mestere lehet és, hogy a legjobb tanítás a példamutatás.

 

∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞

 

Vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap táblával, a következő szöveggel:

”Vak vagyok.
Kérem, segítsenek!”

Arra ment egy újságíró, és látta, a kalapban alig van pénz, csak pár fillér.
Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát, és a másik oldalára írt egy mondatot.
Délután visszatért a vak emberhez, és látta, a kalapban sok pénz van.
A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit.
Az újságíró így válaszolt:

”Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam.”

Mosollyal az arcán távozott.
A vak soha nem tudta meg, hogy a táblán ez állt:

 

”Tavasz van, és én nem láthatom”.

Változtass a stratégiádon, ha valami nem sikerül, és meglátod, minden jobbra fordul!

 

∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞

 

Néhány sündisznó roppant fázik egy téli éjszakán. Összebújnak, hogy egymást melegítve védekezzenek a hideg ellen. De minél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymás tüskéit, annál jobban szúrnak. Próbálnak hát távolodni. Csakhogy akkor ismét dideregnek.
Valahogy így van ez velünk is emberekkel. Néhány tüskét, akaratlan szúrást kénytelenek vagyunk elfogadni, megérteni. De még mindig jobb, mint az egyedüllétben élni, társtalanul.
Elvégre nekünk is vannak tüskéink és a hozzánk ragaszkodók kénytelenek eltűrni.

Ha él bennünk a megértés és a szeretet - e tüskeszúrás sose okoz maradandó és fájó sérüléseket!

 

∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞

 

Volt egyszer egy rózsakert. Milliónyi rózsa ontotta nap mint nap illatát, élte mindennapos életét. A zsenge rügyekből egyszerre pattant ki két egyformán harmatos rózsabimbó. Külsőre teljesen egyformák voltak ugyan, ám mindketten mást gondoltak rövidke életükről.
Egyik így gondolkozott:

 

„Gyönyörű ez a reggel, amint a Nap kisüt, széttárom szirmaimat, hogy aki erre jár, élvezhesse illatomat.”

Így is tett. Amint a Nap sugarai megsimogatták, kinyílt és bőven ontotta bódító illatát. Ám még dél sem volt, szirmai hervadni kezdtek, és estére teljesen elhervadt.
A másik harmatos rózsabimbó, így gondolkozott:

 

”Én bizony nem fogok akárkinek illatozni. Az én illatom különlegesebb, mint a többié. Csak annak tárom szét szirmaimat, hagyom élvezni illatomat, akit én választok ki, aki érdemes erre.”

Múltak az órák, de ő senkit sem talált megfelelőnek magához.
Így jött el az este, és ez a rózsabimbó is elpusztult, anélkül, hogy kinyílt volna...

 

∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞∞

 

 

 

 

Oldal: Tanmesék
TUDATOS GONDOLKODÁS - © 2008 - 2024 - tudatosgondolkodas.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat